Darkhero: Halott menyasszony
Csak egy ember nem gyertyát gyújtani ment a temetőbe, halottak napján.
Fekete ballonkabátját összehúzva, a temető bejáratától balra levő kisebb helység felé haladt. Vérben úszó, sápadt
szemei nem látták a vele szemben közlekedőket; borostás arca alatt halkan motyogott. A fekete bejárati ajtóhoz érve megtorpant, s felnézett az égre.
- Miért? Ó mondd istenem, miért?
Révületben pár percig, mint aki választ vár bámult továbbra is, majd komoran lehajtotta a fejét. Könnyei halkan hullottak le a porba, s jobb kezével erőtlenül meglökte az ajtót. Mintegy parancsra, az azonnal kinyílt és ő kissé értetlenül nézett be a sötétbe.
- Azt hittem zárva van!
A tágra nyílt ajtó halkan koppant a falon, s kisebb gondolkodás után ő belépett rajta. Gondosan visszacsukva, fel felnyögve annak nyikorgó hangjaitól. Sötétben volt, de kissé összeszedettebben megindult, s az előtte levő lepelt, mely a gyertyák fényét takarta, elhúzta. Egy tágasabb teremben találta magát, félhomályban, középen virágokkal borított asztalon, fehér ruhában egy test feküdt. Az alak, térdre rogyott mellette.
- Édesem! - sírta - Drágám, egyetlenem! Nem igazság! Nem!
Virágok peregtek le mellé, de észre se vette. Fogta halott kedvesének kezét, s a csendet, fájdalmának hangjai töltötték meg.
Percek teltek el így, egy két gyertya ki is aludt mikor az egyik rózsát mégis észrevette. Szomorúan lenyúlt érte, kezével annyira szorítva azt, hogy annak tüskéitől kiserkent a vére.
- Annyi tervünk volt, annyi! Mikor azt mondtad szeretsz, a szívem kihagyott... és a világ legboldogabb férfia voltam! S most? Most a gyász belülről rohaszt... nélküled még aludni sem tudok..
Ó istenem! Én elátkozott istenem, mondd miért? Miért?!
Lassan felállt és eldobta a rózsát. Odahajolt a halott archoz, és hosszan megcsókolta. Véres kezével végigsimított a sápadt arcon!
- Holtadban is, a leggyönyörűbb vagy...
Egy denevér szált el felettük, s szemében az őrület fényével felkapta a fejét, de addigra eltűnt az apró teremtmény.
- S most minden tervünk, minden szavunk elvész Veled. Nincs hol megmaradjon, nincs ki meséljen róla... Hát meséljem el én? Elsírjam énekem? Belepusztulnék... és ha belepusztulnék? Kit érdekel?
Révületben tekintett a testre.
- Én szerelmem! Szépséged miért rejti el ruhád? S én, a múzsa nélkül maradt, írónak és költőnek csúfolt vőlegényed, mit kezdhetnék az élettel nélküled? Másnak kell fel holnap a nap, s most, halottak napján, a nyitott kapukon utánad megyek! De nem engedem, hogy elfelejtsenek! Hát legyél papír, melyre vértintámmal leírhatom álmainkat és a múltat, a meg nem élt jövőt, a szerelmünket! Ez az írás legyen kettőnkből; a mi utolsó írásunk!
Óvatosan lehúzta a ruhát a szerelméről, láthatóvá téve a sápadt, fehér testet. A vérrel összemaszatolt ruhát gondosan összehajtogatta, s a gyertyatartókhoz helyezte. Ugyan így tett kabátjával is. Ingének ujjait felhúzta; zsebéből egy pillangó kést húzott elő.
- Hát legyen! Istenek nélkül, a holtak nevében!
Jobb kezével kifordította a kést, s belevágott bal csuklójába. A vér nem spriccelt, de kiserkent annyira, hogy lecsöpögjön a padlóra. Óvatosan a penge hegyét belemártotta, majd lassan felírta a halott nyakra az első szavakat:
" A mi történetünk" - szólt apró betűkkel - "a meg nem élt jövő".
Gyakran a sebbe mártotta a kést, fájdalommal nem törődve csak írta és írta a szavakat. Amikor nem bírta tovább az első sebből, újabb és újabb sebeket vágott, hogy pótolja a tintaként használt vért. A formás melleket körülírta, de nem a történettel, csupán a "szeretlek" és az "örökké" szavakkal. Gyakran megállt és csókolt lehelt a hideg ajkakra. Könnyeit nem hagyta rácsöpögni művére. Mindent leírt, amit valaha mondtak egymásnak, vagy terveztek: " S nyaranként a telkünkön, gyermekeinkkel túrázni megyünk..." - " Esténként virággal hintettelek volna be" - " csókok közepette lehettünk volna boldogok és szerelmünk messze túlszárnyalta volna vágyaink". Néha megállt, nagy sóhajokat vett, mint aki nehezen kap levegőt, de folytatta.
Mindkét kezén sebek hada volt immár, melyekből lassan szivárgott a vér, s körülötte nagy tócsában alvadt.
Lassan érezte, nem bírja sokáig erővel. Nem zavarta, úgy is végéhez haladt az " öregen, tűzhely mellet emlékeztünk volna boldog életünkre" részhez. Az utolsó szavakat már remegve írta kedvese
talpaira: " ez lehetett volna, ez volt minden álmunk... de elvették, és nincs válasz a miértre. Örökké szeretni foglak én gyönyörű kedvesem! Találkozunk, nem sokára..."
A penge hangosan koppant az üres teremben a földön. Imbolyogva, meg megcsúszva a véres padlón oda csoszogott a tisztán hagyott, sápadt archoz, melyen csak egy apró vérmaszat jelezte, hogy megsimogatta valamikor. Rárogyott; utolsó erejével remegő kezével átkarolta nyakát, s egy utolsó csókot lehelt a vörösre festett ajkakra.
- Szeretlek... - suttogta elhalóan, s lecsukva szemét elmerült a sötétben, átadva magát a halálnak.
Az utolsó gyertya is kialudt a teremben. Ankou, a halál egy kihalt istensége végignézte a megőrült ifjú tevékenységét. Közbe avatkozhatott volna, de nem tette. Megértette a fájdalmat, s hagyta az
alak utolsó kívánságát, hogy emlékezzenek rá. De tudta mi a dolga. A menyasszonyt Hádész birodalmába vitték,ő pedig az fiúért jött.
- Sajnálom. A nyitott kapuk miatt, rossz időt választottál!
Belenyúlt a halott testbe, s kiragadta annak lelkét, majd beleolvadt vele a sötétségbe, mielőtt a többi szellem és egyéb lény észre vette volna ezen a napon, amikor a holtak és az élők világ összefolyik.
Fekete ballonkabátját összehúzva, a temető bejáratától balra levő kisebb helység felé haladt. Vérben úszó, sápadt
szemei nem látták a vele szemben közlekedőket; borostás arca alatt halkan motyogott. A fekete bejárati ajtóhoz érve megtorpant, s felnézett az égre.
- Miért? Ó mondd istenem, miért?
Révületben pár percig, mint aki választ vár bámult továbbra is, majd komoran lehajtotta a fejét. Könnyei halkan hullottak le a porba, s jobb kezével erőtlenül meglökte az ajtót. Mintegy parancsra, az azonnal kinyílt és ő kissé értetlenül nézett be a sötétbe.
- Azt hittem zárva van!
A tágra nyílt ajtó halkan koppant a falon, s kisebb gondolkodás után ő belépett rajta. Gondosan visszacsukva, fel felnyögve annak nyikorgó hangjaitól. Sötétben volt, de kissé összeszedettebben megindult, s az előtte levő lepelt, mely a gyertyák fényét takarta, elhúzta. Egy tágasabb teremben találta magát, félhomályban, középen virágokkal borított asztalon, fehér ruhában egy test feküdt. Az alak, térdre rogyott mellette.
- Édesem! - sírta - Drágám, egyetlenem! Nem igazság! Nem!
Virágok peregtek le mellé, de észre se vette. Fogta halott kedvesének kezét, s a csendet, fájdalmának hangjai töltötték meg.
Percek teltek el így, egy két gyertya ki is aludt mikor az egyik rózsát mégis észrevette. Szomorúan lenyúlt érte, kezével annyira szorítva azt, hogy annak tüskéitől kiserkent a vére.
- Annyi tervünk volt, annyi! Mikor azt mondtad szeretsz, a szívem kihagyott... és a világ legboldogabb férfia voltam! S most? Most a gyász belülről rohaszt... nélküled még aludni sem tudok..
Ó istenem! Én elátkozott istenem, mondd miért? Miért?!
Lassan felállt és eldobta a rózsát. Odahajolt a halott archoz, és hosszan megcsókolta. Véres kezével végigsimított a sápadt arcon!
- Holtadban is, a leggyönyörűbb vagy...
Egy denevér szált el felettük, s szemében az őrület fényével felkapta a fejét, de addigra eltűnt az apró teremtmény.
- S most minden tervünk, minden szavunk elvész Veled. Nincs hol megmaradjon, nincs ki meséljen róla... Hát meséljem el én? Elsírjam énekem? Belepusztulnék... és ha belepusztulnék? Kit érdekel?
Révületben tekintett a testre.
- Én szerelmem! Szépséged miért rejti el ruhád? S én, a múzsa nélkül maradt, írónak és költőnek csúfolt vőlegényed, mit kezdhetnék az élettel nélküled? Másnak kell fel holnap a nap, s most, halottak napján, a nyitott kapukon utánad megyek! De nem engedem, hogy elfelejtsenek! Hát legyél papír, melyre vértintámmal leírhatom álmainkat és a múltat, a meg nem élt jövőt, a szerelmünket! Ez az írás legyen kettőnkből; a mi utolsó írásunk!
Óvatosan lehúzta a ruhát a szerelméről, láthatóvá téve a sápadt, fehér testet. A vérrel összemaszatolt ruhát gondosan összehajtogatta, s a gyertyatartókhoz helyezte. Ugyan így tett kabátjával is. Ingének ujjait felhúzta; zsebéből egy pillangó kést húzott elő.
- Hát legyen! Istenek nélkül, a holtak nevében!
Jobb kezével kifordította a kést, s belevágott bal csuklójába. A vér nem spriccelt, de kiserkent annyira, hogy lecsöpögjön a padlóra. Óvatosan a penge hegyét belemártotta, majd lassan felírta a halott nyakra az első szavakat:
" A mi történetünk" - szólt apró betűkkel - "a meg nem élt jövő".
Gyakran a sebbe mártotta a kést, fájdalommal nem törődve csak írta és írta a szavakat. Amikor nem bírta tovább az első sebből, újabb és újabb sebeket vágott, hogy pótolja a tintaként használt vért. A formás melleket körülírta, de nem a történettel, csupán a "szeretlek" és az "örökké" szavakkal. Gyakran megállt és csókolt lehelt a hideg ajkakra. Könnyeit nem hagyta rácsöpögni művére. Mindent leírt, amit valaha mondtak egymásnak, vagy terveztek: " S nyaranként a telkünkön, gyermekeinkkel túrázni megyünk..." - " Esténként virággal hintettelek volna be" - " csókok közepette lehettünk volna boldogok és szerelmünk messze túlszárnyalta volna vágyaink". Néha megállt, nagy sóhajokat vett, mint aki nehezen kap levegőt, de folytatta.
Mindkét kezén sebek hada volt immár, melyekből lassan szivárgott a vér, s körülötte nagy tócsában alvadt.
Lassan érezte, nem bírja sokáig erővel. Nem zavarta, úgy is végéhez haladt az " öregen, tűzhely mellet emlékeztünk volna boldog életünkre" részhez. Az utolsó szavakat már remegve írta kedvese
talpaira: " ez lehetett volna, ez volt minden álmunk... de elvették, és nincs válasz a miértre. Örökké szeretni foglak én gyönyörű kedvesem! Találkozunk, nem sokára..."
A penge hangosan koppant az üres teremben a földön. Imbolyogva, meg megcsúszva a véres padlón oda csoszogott a tisztán hagyott, sápadt archoz, melyen csak egy apró vérmaszat jelezte, hogy megsimogatta valamikor. Rárogyott; utolsó erejével remegő kezével átkarolta nyakát, s egy utolsó csókot lehelt a vörösre festett ajkakra.
- Szeretlek... - suttogta elhalóan, s lecsukva szemét elmerült a sötétben, átadva magát a halálnak.
Az utolsó gyertya is kialudt a teremben. Ankou, a halál egy kihalt istensége végignézte a megőrült ifjú tevékenységét. Közbe avatkozhatott volna, de nem tette. Megértette a fájdalmat, s hagyta az
alak utolsó kívánságát, hogy emlékezzenek rá. De tudta mi a dolga. A menyasszonyt Hádész birodalmába vitték,ő pedig az fiúért jött.
- Sajnálom. A nyitott kapuk miatt, rossz időt választottál!
Belenyúlt a halott testbe, s kiragadta annak lelkét, majd beleolvadt vele a sötétségbe, mielőtt a többi szellem és egyéb lény észre vette volna ezen a napon, amikor a holtak és az élők világ összefolyik.
---
Ez a novella a Halloween Borzongás keretében került fel a blogra a szerző kérésére! Olvasd el a többi rémisztő egypercest is és ha van kedved nevezz! http://nemharapa.blogspot.hu/2012/10/halloween-borzongas-novellacsokor.html
